Falun nőttem fel, és ott nem volt olyan család akinek ne lett volna kertje. De nem olyan kis zsebkendőnyire gondolj, hanem az az igazi, hagyományos nagy kertre. Ahol nem csak petrezselyem, répa és egy kis fűszernövény van termesztve, hanem minden, amire egy családnak szüksége van. Hagyma, krumpli, paprika, paradicsom, retek, cékla, saláta, tök, uborka, gyümölcsfák, szőlő….és még sorolhatnám. Volt a faluban olyan család, akinek a háza mögött húzódott a kertje, és volt olyan család, akinek még ezen felül is a határban voltak földjei. Tudom, hogy még most is van ilyen, de ma már ez a kertművelési műfaj sokkal modernebb, és sokkal tudatosabb…

Vagyis nem minden esetben kényszerűségből kertészkednek….

Abban az időben, (kb 30-35 évvel korábbi időszakról merengek most) aki falun élt, annak kertet is kellett művelnie. Igen, kellett, hiszen megszólták a falubeliek azokat a családokat, akik úgy döntöttek, hogy hát bizony ők nem fognak kertet művelni….ez olyan úri mulatságnak számított. És ez miatt a megszólás miatt, nem is igazán volt olyan család, akinek ne lett volna kertje. Hiszen a megfelelési kényszer nagyúr. Főleg azokban az időkben…

Kislányként nagyon utáltam a tavasz első napsugarait…

Hiszen tudtam, hogy onnantól kezdve késő őszig nem fogok mást látni csak azt, hogy Anyukám munka után kint görnyed a kertbe, és rohangál a kert és a ház között, hogy közben a háztartásimunkák sokaságát is el tudja végezni. Akkoriban a nő valóban házi rabszolga volt. (Tisztelet a kivételnek. A mi falunkban ebbe a kivételbe kb. az ott élő nők közül a 2% tartozott bele). Vagyis eljárt dolgozni, gyereket nevelt, háztartást vezetett, kiszolgálta az urát, kertet művelt, jószágokat etetett, és mindezt úgy, hogy nem volt modernizálva semmi. Tehát nem volt automata mosógép, szárítógép, mikro, robotporszívó vagy egyéb más olyan dolog, amivel megkönnyíthette volna magának a munkavégzést.Ez így természetes volt mindenki számára, hiszen generációk sokasága is így nőtt fel.

Akkor miért változnának a dolgok? Miért változtatna bárki is?

Ez mellett persze jött az anyós, vagy épp a nő saját édesanyja, és belekontárkodott mindenbe. Ezt nem így kell lányom! Ezt így csináld lányom! Ezt már ezerszer megmutattam, és még mindig nem tudod megcsinálni! Így a nők akkoriban csak azt tudták csinálni, hogy tűrtek, és viselték a sorsukat, és csinálták a dolgukat.

Kislányként azt láttam, hogy a kert csak egy nyűg….

Anya nem tud velem játszani, és nem látom mosolyogni, mert mindig csak a munka. Aztán jött a kamaszkor, és ezzel együtt az az időszak is eljött, amikor már nekem is ki kellett vennem a részem a házimunkából, és persze a kertben való ténykedésből. És mivel nem volt választásom, hiszen csinálnom kellett, ezért nem lopták be magukat a szívem csücskébe sem a háziasszonyi teendők, sem a kert művelése. El is határoztam, hogy ha nekem saját háztartásom lesz, akkor mindent másképp fogok csinálni, és kertem biztosan nem lesz.

Aztán az élet úgy hozta, hogy bizony lett kertem is, és elég nagy

Első évben még nagy hévvel műveltük a férjemmel, majd a következő évben kiadtuk művelésre bérbe a szomszédnak. Persze volt is nagy botránkozás a falu részéről…na de engem már akkor sem érdekelt, hogy ki mit szól….hiszen addig, míg férjhez nem mentem, a megfelelési kényszer fellegvárában éltem, és így tudtam, hogy amint kirepülök a családi fészekből, biztosan el fogom hagyni ezt a fajta kényszert…  Persze ez nem ment ilyen könnyen, mint ahogy leírtam, vagy elgondoltam…..na de ez már egy másik történet.

Szóval azóta, mióta a második otthonunk kertjét nem mi műveltük, nem is volt kertünk. Akkor úgy döntöttünk a férjemmel, hogy ez nem nekünk való, és nem akarunk mi földművest játszani. Persze ebbe a döntésbe az a bizonyos „kell” berögzülés is közrejátszott. Hiszen ha valamit csinálni kell, akkor azt már nem jókedvvel végezzük, és így nem is mindig, sőt nagyon ritkán találunk benne örömöt. Így ez a kertművelési dolog nálunk feledésbe is merült.

Az évek alatt 11 költözés surrant be az életünkbe, és 11 háztartást építettünk fel.

Ebből egy volt olyan, aminek kertje volt, amiről fentebb írtam is. A többinél nem tartottunk rá igényt, és úgy választottunk házat, hogy még véletlenül se legyen kert. Csak egy kisebb udvar, ami fűvel dúsított, és slussz. A kertművelés helyett mi inkább kirándulni, túrázni, hegyet mászni, utazni volt kedvünk. Mert az a „kell” még mindig ott motoszkált a fejünkben. Az, amit gyerekként állandóan hallottunk, és amitől menekültünk.

Mikor visszaköltöztünk Németországból, akkor is olyan házat választottunk, ahol csak egy kis udvar volt. Ahol tudunk grillezni, és ahová ki tudunk ülni. Nem vágytunk többre. Aztán egyszer csak a férjem azt mondta, hogy ültessünk el pár paprika és paradicsommagot, és utána palántázzuk ki. Először értetlenül néztem rá, hogy most mit is akar, aztán ahogy növögettek a palánták, egyre nagyobb kedvvel és hévvel tervezgettük, hogy jövőre mit fogunk termeszteni. Na persze nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen nem volt hozzá csak egy csöpp udvarunk. Ez volt a 10. költözésünk, és akkor már azt gondoltuk, hogy ez lesz az utolsó előtti, és az utolsó pedig az lesz, amikor megtaláljuk az a tanyát, amit megálmodtunk magunknak.

De az élet ismét közbeszólt, és egy másik házat kellett keresnünk.

Egy nagyobbat. És ha már így adódott, akkor igyekeztünk olyan házat találni, ahol ugyan az udvarban ismét fű van, de mellette van azért egy kis lehetőség kertészkedésre.

Igen, jól olvasod drága Olvasóm! A pár darab palánta után vágytunk arra, hogy saját magunk termesszük meg a salátát, a retket, az uborkát, a tököt, a paprikát, a paradicsomot. Így ilyen házat kerestünk, és persze meg is találtuk. Most ebben a házban élünk addig, amíg megtaláljuk álmaink tanyáját. És itt már van lehetőségünk arra, hogy legyen egy kis zöldségeskertünk. Mert most már nem „KELL” csinálnunk, hanem azért csináljuk, mert mi szeretnénk. A „kell” és a „szeretném” szó között hatalmas különbség van. Most már nem azért kertészkedünk, mert kell, mert valaki ránk kényszeríti, vagy mert másoknak akarunk megfelelni. Azért kertészkedünk, mert szeretjük ezt csinálni, és mert kedvünket leljük benne.

Akkoriban nem nagyon volt a nőknek választása. A „kell” érzés mellett még ott figyelt a megfelelési kényszer is. És sajnos ezt a mi szüleink is átörökítették ránk. Ha pedig nem vigyázunk, akkor mi is átadjuk ezt az örökséget a gyerekeinek.

Ez ellen viszont lehet tenni..

A megfelelési kényszert felül lehet írni, és lehet úgy is háztartást vezetni, hogy nem azért csináljuk, mert kell. Nem könnyű, de nem lehetetlen.

Erről a felülírási folyamatról és még sok más női és háztartásvezetési témáról esik szó naponta többször is az anyukás facebook csoportomban. Ha szeretnél te is elbúcsúzni a „kell” érzéstől, és szeretnél egy olyan közösség tagja lenni, ahol nem kell senki felé sem megfelelni, akkor csatlakozz hozzánk. Várunk szeretettel.

Ui: mielőtt valaki megkövezne azért, mert a falusi nőkről írtam pár szót, ami nem mindenkinek fog tetszeni, szeretném ehhez még hozzátenni, hogy tudom, hogy a városi és falusi nők között óriási a különbség. És még a mai napig is van egy mély árok közöttük. Erről a későbbiek folyamán többször fogok írni, így kérek mindenkit, hogy most ezt különbséget tegyük egy kicsit félre, és a „kell” érzésre koncentráljuk, mert bizony ez az érzés a városi hölgyekben is mélyen ott lapul.

Rendre Fel!